Régen írtam, sajnos nem volt időm, így lehet hogy hosszú leszek. Először is bekerültem egy 45 fős francia fiatalokból álló társaságba, akikkel egész évben együtt fogunk dolgozni. Az első héten elég depressziós is voltam emiatt, mert addigra tökre megszoktam, hogy körülöttem mindenki tanulta a franciát, és akcentussal beszéli, így nagyon jól lehet érteni, beszélgetni, és ezt nagyon élveztem. Ez nem tartott sokáig, minek utána bekerültünk ebbe a társaságba a szervezetnél, és a legtöbbször úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygóról jött, semmit nem értettem a „beszélgetésekből”, de ami nagyobb gond volt, úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna egy éppen induló középiskolai osztályba, ahol valami furcsa nyelvet beszélnek, és mindenki nagyon fiatal (nem jó értelemben). Ezzel az érzéssel telt el egy újabb „integrációs” hét, közös feladatokkal, programokkal, aminek a végére elég demotivált lettem. Amikor foggal körömmel koncentrálsz arra, hogy értsd a napi 8 órában elhangzó blablát, de közben mögötted folyamatosan megy a dumálás, és folyton fegyelmezni kell mindenkit, az nagyon idegesítő. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy így mi lesz, de aztán hamar megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, hogy nem értjük őket, mert olyan szlenggel beszélnek, mindezt hadarva, és egymás szavába vágva, hogy egy átlag francia felnőtt sem érti általában, amiről beszélnek. A társaság pedig változni fog, mert később már saját csapatunk lesz, és csak velük kell megtalálni a közös hangot.

A következő héten csoportonként kaptunk egy ideiglenes munkát, ami egy hétig tartott. Ott már jobb volt a helyzet, mert csak hét emberre kellett koncentrálnom. Én bekerültem egy fa újrahasznosítással foglalkozó szervezethez, azon belül konkrétan egy asztalosműhelybe. Úgy döntöttem, hogy meghúzom magam, és az asztalos szakmát nem most fogom elsajátítani, mert egy fűrészelő gépnél nem szerencsés, ha csak bemutatás 40%-át érted, így maradtam a csiszoló gépnél, amivel maximum a fában tehettem kárt, ha nem értettem a pontos utasítást, de a karomat nem tudtam volna vele levágni. Ezt persze hiába mondtam, azért mindig erősködtek, hogy csináljam én is, úgyhogy később már azt mondtam, hogy nagyon félek ezektől a gépektől (ami mondjuk igaz), és van egy nagyon rossz élményem, ezért nem szeretnék rajtuk gyakorlatozni. Végül is egy érdekes hét volt, és még tanultam is új dolgokat, ha legközelebb bútorkészítésről lenne szó.

Továbbá részt vettem életem első kb. 40 fős házibuliján, ahova én is úgy kerültem, hogy a házigazdát nem ismertem még a buli végére sem, sőt, szerintem az sem, aki engem meghívott. Ezután én is vittem a saját „embereim”, így nagyon izgalmas „kis” társaság jött össze szerte a világból. De azért ez egy bérház 3. emeletén elég meredek lehetett kívülről hallgatva, viszont szerencsére itt senkit nem zavart.

Dobpergés…megkaptam a következő 8 hónapra kiosztott feladatomat, amit még nem nagyon tudok megítélni, de szerintem nagyon jó lesz. Hetente két napot a helyi kortárs és modern művészetek múzeumban fogok tölteni, decemberig kb. csak „betanulunk” és iszonyat jó dolgunk lesz, aztán valami olyasmi lesz a feladatunk, hogy a városban kell népszerűsíteni a kultúrát, elsősorban a múzeumot, azok körében, akik ezt teljesen megtagadják, de a pontos módszereket még nem teljesen ismerem, vagyis biztosan ezt is elmondták, csak „éppen” nem értettem. Baromi fárasztó tényleg, a nap végére kifolyik az agyam, annyira kell koncentrálni, és sokszor még ez sem elég, de már megtanultam nap közepén „feladni”, aztán csak reménykedni, hogy semmi fontosról nem maradok le, és idővel ez is jobb lesz. De nem szórólap osztogatás, vagy ilyesmi, ennél sokkal összetettebb lesz, és majd emberekkel kell itt is foglalkozni. Viszont nagyon mókás, a múzeum igazgatója egy magyar úr, akinek remélem majd hamarosan bemutatnak. Még nagyon kevés időt töltöttem ott, de például láttunk több installációt is, ahol maga a művész dirigált, és nagyon érdekes volt, egy térben és időben látni a műveket és az alkotót. A hét másik két napján pedig egy közeli faluban leszek, ahol az úgynevezett „utazó gyerekeknek” kell segíteni az iskolában, illetve az életbe való beilleszkedésbe. Ők amúgy egy roma közösség tagjai, akik iszonyat furcsán élnek. Nincsen fix lakóhelyük, hanem ilyen karavánokban vándorolnak egyik helyről a másikra. Tehát ha eddig jól értettem, reggelente konkrétan fel kell őket kutatni, el kell vinni őket az iskolába, és velük, illetve a többi 200 gyerekkel leszünk egész nap. Már találkoztunk velük, és a ”lakóhelyükön” is jártunk már, nem olyan nyomasztó, mint amilyennek hangzik. Erről egyelőre ennyit, részletesebben akkor, ha már csinálni is fogom, mert az erről elhangzottakat szintén kevésbé értettem J

A múlt hétvégém Montpellier-ben töltöttem, ahol egy magyar barátnőm látogattam meg, és közösen újratanultuk a magyar nyelvet. Ezáltal kipróbáltam a francia blablacar-t is, mert az összes kedvezményünkkel messzire menni még mindig így a legolcsóbb, de nagyon kellemes utam volt. Szerencsétlenségemre elég rossz idő volt egész hétvégén, de amennyire tudtuk, kihasználtuk, és biztosan visszafogok még menni.

Volt egy-két gasztronómia kalandom is, ami eléggé megviselt. Bár a kagylót és a csigát eddig megúsztam, de az egyik spanyol ismerősöm áthívott vacsorára a múlt héten. Már, amikor beléptem az ajtón, megpillantottam egy garnélákkal teli tálcát, természetesen szőröstül-bőröstül (utálom a tengeri herkentyűket), de nyeltem egy nagyot, és reménykedtem, hogy azt magának csinálja holnap ebédre. De nem így történt, és el is hangzott az „ugye szereted?” kérdés, de az ember ilyenkor nem mondja azt, hogy nem, tehát mondtam, hogy egyszer ettem régen, azóta már biztos finomabb. Félóra múlva elkészültek a rákocskák is, miközben nagyon izgultam, aztán trükkösen elkezdtem úgy megpucolni őket, hogy ezalatt a nagy részük eltűnjön a tányérról (a garnéla kedvelők most biztos utálnak), aztán szépen lassan sok-sok krumplival leküzdöttem őket, és a végére nem is volt olyan rossz, plusz ha nem szemmel kerülnek elém, lehet még azt is mondom, hogy jó volt. Ezután a kaland után nagyon büszke voltam magamra, és utána át is éltem gyorsan az első éttermi élményem, ami lehet az utolsó is lesz. Egy hat szóból álló ételt rendeltünk, természetesen kettőt is ugyanabból, mert ezzel nem lehet mellé nyúlni, valami bárány húsos, gombás tészta szerűség, nagyon rossz nem lehet. Egy szó azért volt a nevében, amit nem értettünk, de a pincérrel még a „hús” sütését is megbeszéltük…hát nem sokkal ezután volt szerencsém megtapasztalni, hogy igazából a hiányzó szó az a vese volt…itt már nem voltam olyan erős, mint előtte a rákokkal, úgyhogy aznap este inkább nem laktam jól.