Tíz hónap és a baguette,

avagy Dorá további kalandjai

Part 8- élek és virulok, csak életjelet nem adok

2017. március 08. 19:25 - domdori

Nagyon szégyellem magam, 3 hónapja semmit nem írtam. Ez azért is kár, mert közel sem tudom úgy leírni a dolgokat, ahogy megtörténtek, illetve a felére már szerintem nem is emlékszem. De most van egy szabad estém, holnap nem dolgozom, így gondoltam megpróbálom összefoglalni az elmúlt időt.

Decemberben voltam otthon 2 hetet, az olvasók közül gondolom majdnem mindenkivel találkoztam, tehát ez nem újdonság J A lényeg, hogy a szünet után nagyon jó volt visszajönni. Anno, december 31-én este 10-re estem haza, ami miatt nagyon szomorú voltam előtte, hogy itt kell töltenem a Szilveszter estét, ráadásul a feléről lekések, de a végén nagyon jól sikerült. Szerveztünk egy random házibulit, nagyjából 4 ember volt meghívva, mert mindenki más távol volt, így a végére lettünk kb. 14-en, tehát legalább 10 embert nem ismertünk azelőtt. Irtó jól sikerült az este, és új embereket ismertünk meg, tehát egyáltalán nem bántam meg, sőt. Utána teltek a hetek, hónapok, januárban volt egy hatalmas házibuli nálunk, amint a szülinapomra rendeztünk, iszonyat jól sikerült, és volt is meglepetésben bőven részem. Pl. a legjobb barátom a buli napján felbukkant a konyhánkban, amire olyannyira nem számítottam, hogy kis híján megállt a szívem is. Ezután teltek a hetek, hónapok, nem volt semmi különös, ami azt jelenti, hogy teljesen beilleszkedtem, és éltem az „átlagos” napokat. Közben volt egy 4 napos tréningünk, ami anno szeptemberben is, ahol találkozhattunk újra teljesen új emberekkel Európából szerte. Volt egy szlovák srác, akivel nagyon megörültünk egymásnak, például egész sokat emlegette a szalonnát, és halál vicces volt, amikor magyar dolgokról beszélt, illetve hozott magával hazai pálinkát, és véleménye szerint, ez főleg rám várt, amit nem nagyon értettem, hiszen én akkor iszom, amikor szeretnék, bezzeg a spanyolok, mégis rám erőszakolta…de túléltem.

Az első szomorú dolog az volt, amikor névnapomon senki nem köszöntött fel, de elég hamar túltettem rajta magam, mivel itt a „Dora” név a „Dóra, a felfedező” címen, itt különösen ismert rajzfilmre emlékezteti az embereket, vagy ha szerencsém van, akkor a Némó 2. részéből vagyok Senilla, aki franciául „Dory”, tehát ha bemutatkozom, ez már megszokott, hogy ezzel a két példával jövök. Előzőt, aki nem ismerné, érdemes megnéznie, ha már láttatok bugyuta rajzfilmet… nem véletlen, amikor a kisgyerekek a nevem hallatán nevetnek az iskolában a hátam mögött.

Február végén volt egy hosszabb szünetünk, amiből elég jól profitáltam. Az első részében meglátogattam egy barátomat Párizsban, és ott töltöttem néhány napot. A második részében a kedvenc lakótársammal, Pasta no egg-el utaztunk el együtt Barcelonába, mit sem sejtve. Azt már tudtam, hogy én ehhez öreg vagyok, és nagyon fogok sírni a végén, ugyanis busszal jöttünk-mentünk, és ezt mind éjszaka tettük meg. Tehát úgy nézett ki a 4 nap, hogy 2 éjszaka a buszon, és két éjszakát nem sokkal jobb körülmények között a legolcsóbb barcelonai hostelben töltünk a kedvenc lakótársammal. Megérkeztünk hát Barcelonába, ami nekem már nagyon régi álmom volt. Természetesen szakadt az eső, amikor leszálltunk a buszról, előtte egy hónapja már jó idő volt, meg utána is, de általában az időjárással nincs szerencsénk. Ezen hamar túltettük magunkat, és mivel (előre ezt nem tudtam) egy diktátorral utaztam együtt, nem volt más választásom, mint reggel 8-kor a buszos éjszaka után nyakunkba venni a várost az esőben pulira ázott külsővel, mivel esernyőm sem volt, mert a lakótársam az előző napokban már kiabált velem, hogy ne nézegessem az előrejelzést, úgyis változni fog. Egészen jól teljesítettem, ezzel nem is lett volna gond, de a kedves barátom nem egy könnyű természet. Már délelőtt gondolkoztam, hogy nem vagyok normális, hogy eljöttem vele kettesben, de most már mindegy. Ahogy már említettem, barátunk vegán, bár ez lett volna a legnagyobb gondja. Semmi sem volt jó, úgy ahogy volt. Ebben a hangulatban eltöltöttünk másfél napot, azután iszonyat nagy szerencsémre, amit azóta sem fogok fel, másnap reggel Barcelona legforgalmasabb kereszteződésnél a zebrán egyszer csak valaki elkezdte kiabálni a nevem francia akcentussal. Alapvetően eszembe sem jutna megfordulni, mert hát itt ez nem én vagyok, de ösztönösen hátra néztem, és hát ott állt egy ismerősünk, akit még az itt létem elején ismertem meg. Annyira sokkot kaptunk mindannyian, hogy megálltunk a zebra közepén hüledezni, de barátunk ezt a romantikus pillanatot is megszakította egy kiabálással, hogy menjünk már fel a járdára, mert elütnek. Na mindegy, a lényeg, hogy összefutottunk két ismerőssel Barcelona kellős közepén, egy spanyol lánnyal, aki már haza költözött, illetve egy sráccal, aki itt egy utcára lakik tőlünk. Ebben a pillanatban fellélegeztem, a hétvége megmentve. Innentől kezdve négyesben folytattuk a városnézést. Nagyon ijesztő dolgok ezek, mivel mi akkor, azért voltunk ott a haverommal, mert lekéstünk egy angol túravezetést a városban, már csak a spanyolt értük el, aminél úgy döntöttünk, hogy inkább leválunk, mert semmi értelme, ezért indultunk el a városba. Innentől kezdve, majdnem nagyon jól telt a hétvége. A két ismerősünk szintén a mi hostelünkben foglalt szállást a következő éjszakára, így sokat voltunk együtt. Pasta no egg-el 65 km-ert sétáltunk 2 és fél nap alatt a városban, tömegközlekedést nem ismerve, én mindig szorgalmasan loholtam utána. Este végére, azt hittem, hogy meghalok és nincs tovább, de azért kimentünk kicsit éjszakába, persze nem sok sikerrel, mert jobbról dőltünk balra…azután csak eltöltöttük az estét hajnali 4-ig, amikor én eldöntöttem, hogy lefekszem, mert végem van, és ott hagytam a többieket. Belépve a hostel szobába hajnalban, amikor már 6 ember egyszerre horkolt, gondoltam, megmosom a fogam, és csatlakozom hozzájuk. Belépve a fürdőszobába észleltem, hogy leomlott a fal, gondoltam ez engem most nem érdekel, reggel szólunk, bár azért furcsa, hogy 6 ember ezen így túltette magát, és nem szólt semmit. A lámpát felkapcsolva pár másodpercen belül el is ment az áram egy apró robbanás kíséretében, némi füst szaggal. Azt hittem, hogy itt a vége. Csöppet bepánikoltam, és pizsamában átrohantam a horkoló embereken, le a recepcióra, illetve szólni a többieknek, hogy van egy kis gond a szobánkban. A karbantartó emberke fel is ment, és visszatérve közölte, hogy „muchos problemas”. Ezután én visszatértem az ágyamhoz, és a „vészlámpával” álomba szenderültem, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka égett az áramszünet esetén üzemelő lámpa, illetve félóránként bejött egy kantáros nadrágos ember a szobába szerelgetni valamit, és emellett még volt másik 6 ember körülöttem, aki horkolt. De még így is sikerült egy egész jó, 4 órát aludni, remélve, hogy reggel felkelek, és egy forró zuhany, illetve fogmosással távozhatunk a hostelből. Nem így történt. Reggel ugyanarra az állapotra keltem fel, leomlott faldarabok mindenhol, semmi áram, és szegény kantáros nadrágos emberünk azóta is az áramot szerelte a másodikon, nem sok sikerrel. Én kockáztattam, merthogy ezután 36 óra várt ránk szállás és minden nélkül, illetve egy éjszaka a buszon, tehát legalább egy zuhannyal akartam távozni a szállásról, úgyhogy bementem a háború sújtotta fürdőszobába, és 50-50 életben maradási eséllyel, de végül lezuhanyoztam. Reggel vártam valami kedvességet a hostel részéről, hogy kapunk reggelit ingyen, vagy valami a kellemetlenségekért cserébe, de a recepciós hölgy mosolyogva bocsánatot kért a történtekért, és utána elkért még 2 eurót csomagmegőrzésért. Kedves barátommal akkor eldöntöttünk, hogy írunk valami kedves visszajelzést róluk. Ezután a remek éjszaka után eltöltöttünk még egy teljes napot, és ahhoz képest, nem is voltam fáradt. Végül felszálltunk a buszra hazafelé, nagy reményekkel, hogy akkor alszunk egy jót. Egy „kedves” német sofőr bácsi erős orgánummal beparancsolt minket a wc melletti ülésre, ahol iszonyatos szag volt. Ezen még túltettem volna magam, de egy másik kedves néni előttem rám hajtotta ütközésig az ülését, így semmi helyem nem volt. Szépen megkértem, hogy kicsit menjen vissza, de iszonyatosan fel volt háborodva. Meglepetésemre, egy magyar férfi ült mögöttem (amúgy Barcelona volt az első hely fél év után, ahol magyar hangot hallottam), de amúgy még másik 3 nyelven beszélt telefonon fél óra alatt, viszont a 4 nyelv közül, biztosan nem a magyar volt, amit előzőleg megtanult. Két órát eltöltöttem ebben az állapotban, hogy a néni rajtam fekszik, és a wc-t szagolom, plusz még a kedves lakótársam morcos, mert hozzáért a párnám széle, aztán megelégeltem, és felköltöztem az emeletre, és onnantól nagyon jól aludtam a határellenőrzésig, ahol megint akadt egy kis problémám a remek személyigazolvány fotómmal, de végül hazaértünk. Nyilván most a viccesebb dolgokat írtam le, de mind ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam, és irtó jó hely.

További kalandokkal jelentkezem később, a hétvégén nyakunkba vesszük Bordeaux-ot együtt a lakótársaimmal mind a négyen, ez lesz az első alkalom, hogy együtt utazunk.

Szólj hozzá!

part 7- kicsit elcsúsztam a blog írással...

2016. december 15. 22:46 - domdori

Több mint 3 hónap után illene arról is írnom egy kicsit, hogy mégis mivel foglalkozom. Sokan viccelődtek velem mielőtt kijöttem, hogy a szemétszedésnél nem lesz nagyobb felelősségünk. Ennek ellenére néha azt értem, hogy túlságosan csak elméleti síkon dolgozunk. A két projektem közül az egyikre azt mondanám, hogy irtó nyugodt, és igazából semmi kézzelfoghatót nem csinálunk, csak folyton arról beszélünk, hogy majd mit fogunk csinálni (ez a múzeumos), a másik viszont néha annyira kemény, és az sem fizikailag,hanem sok elvárással, hogy úgy érzem, nem fog menni. Tehát a múzeumban már kiderült, hogy decemberig csak ismerkedünk mindennel és mindenkivel, ami azt jelenti, hogy már legalább 10 tárlatvezetésen vagyok túl, illetve különböző műhelymunkákon, ami tök érdekes, csak néha annyira haszontalannak érzem magam, és sokat gondolkozom azon, hogy ezzel mégis kin segítünk? Mert azt látom, hogy rengeteg embert tartunk fel a munkájában a jelenlétünkkel. De elvileg ennek is meg lesz a gyümölcse januártól. A mai nap pont hasznosnak érezhettem magam, mert jött egy szellemi fogyatékosokból álló kiscsoport, és az egyik fiút én vittem körbe a kerekesszékével, viszont annyira rettegtem, hogy nehogy rosszul toljam, vagy ilyesmi. Hihetetlen aranyosak voltak, és annak ellenére, hogy valószínűleg alig fognak fel az egészből valamit, még is elhoztak őket a múzeumba, és rengetek energiát és időt fektettek abba, hogy okozzanak nekik egy kis örömöt, ami szemmel nem is feltétlenül látható, de érezhető volt. Van, hogy kis gyerekes csoportok, vagy középiskolás csoportokat kísérgetünk, de nekik azért kevésbé vagyunk hasznosak, inkább csak állunk mellettünk mint valami díszlet, de elvileg ezeken keresztül kéne nekünk is a múzeum minden apró részletét ismerni. A későbbieknek ez úgy fog kinézni, hogy lesz több partnerintézményünk, amik főleg ilyen szociális központok, és egy általunk keresett helyi művész bevonásával fogunk valamit együtt alkotni a lakosság ezen részével, és ezáltal népszerűsíteni a múzeumot, illetve a kultúrát. Tudom, hogy ez így elmondva nem hangzik túl értelmesnek, de már tavaly is csinálták, és elvileg tök jól sikerült, bár gondolom azóta sincs a lakosság ezen részének éves opera bérlete. Tehát ez a része inkább mókás lesz és érdekes, mintsem hasznos, meg mi sokat tanulunk belőle, illetve egy teljesen új területet ismerhetünk meg, illetve remélem, hogy annak a néhány embernek okozni fogunk vele pár jó pillanatot. Viszont azóta szembesítettek azzal, hogy majd később nekünk is kell "tárlatvezetést" tartani, na de nem úgy, nyugodjunk meg...hát ezt mondhatták volna az elején is, akkor kicsit másképp veszek részt ezeken a programokon, de azt hiszem, nem én leszek az, aki franciául ódákat fog zengeni a kortárs művészet alkotta tárgyakról, mint például egy nagy zöld kartondoboz.

A másik feladatom ezzel szemben elég kemény, és próbára is tesz. Egy otthoni viszonylatban általános iskola második tagozata, osztályonként átlag 25 diákkal, illetve vannak a roma gyerekek, akik néha eljutna az iskoláig, néha nem, és őket kell segítenünk. Csak ebben a helyzetben érzem néha azt, hogy vak vezet világtalant. A „legmókásabb” eddig egy spanyol óra volt, amit végig ültem az én „lányommal”, mivel hogy életem első spanyol órája volt, így egy mukkot nem értettem, plusz számomra még az sem evidens ha a tanár franciául magyaráz. Szegény kislány nem véletlenül érezhette azt, hogy ennek nem sok értelme van. Én szorgalmasan jegyzeteltem a spanyol szavakat a tábláról, amíg ő színezett, aztán a hallgatós feladatnál teljesen elvéreztem, és hamarosan kicsöngettek. Ezután jeleztem, hogy talán ez így nem jó, viszont természetesen ezt is feltudják pozitívan fogni, hogy a kislány látja, hogy én sem értek semmit, így neki is könnyebb. (?) Az egyik ottani „vezetőnk” elég erőszakos egy ember, nem nagyon enged az elképzeléseiből, úgyhogy úgy döntöttem sodródom, aztán a végére csak rám ragad néhány spanyol mondat. Viszont amint már említettem, a gyerekeink nem mindig vannak bent az iskolában, mert nagyon nehézkés a bejutások, de nekünk akkor is jelen kell lennünk, így pl. a múlt héten végig ültem egy napot egy 6-os osztályban, mint egy szorgalmas diák, és végig jegyzeteltem az órákat, hogy „tudjam, hogy miről van szó, és később tudjak segíteni a kislánynak”. Nos szerintünk, a csapatommal együtt ennek semmi értelme, legalábbis nálam az 5-es matek nem azon fog múlni, hogy ott voltam -e a múlt órán, hanem hogy egyáltalán eljutok -e odáig a franciámmal a kislánynál, hogy elkezdjem neki magyarázni. Ezek a gyerekek amúgy még írni-olvasni is most tanulnak, de azért részt kell venniük pl. egy fizika órán is, elég érdekes. Épp emiatt is eddig a tesi órákat élveztem a legjobban, mert ott legalább tényleg hasznos vagyok, aztán majd talán szépen lassan belerázódom. De ami még nagyon nehéz, hogy ezek a gyerekek iszonyat akcentussal beszélik a franciát, plusz motyognak, emellett hadarnak is, még a franciák sem értik néha, amit mondanak, úgyhogy számomra néha kifürkészhetetlen, hogy mit szeretnének, így adódik egy-két kellemetlen pillatanom a kislánnyal is, aki ki is nevetett egyszer, hogy „te nem is beszélsz franciául”, de ezzel nem is lőtt nagyon mellé :D Már elsajátítottam azt a technikát, ha végképp nem értem, hogy mit mondd, akkor hogyan mosolyogjak, viszont a kérdéseknél még bajban vagyok.

Újonnan érdekessé váltam a köreikben, mert minden áldott nap 3-szor megkérdezik, hogy „van -e férjed?”. Annyira amatőr vagyok, hogy azt mondtam, hogy nincs és még mosolyogtam is mellé, ezután jött a „de barátod ugye van?” kérdés, amit szintén mindig elbaltázok, és mindig össze akarnak hozni az unokatestvérükkel, aki 26 éves, még nincsen felesége, és nagyon jó lenne nekem. Eleinte jót nevetgéltem rajta magamban, de azóta rájöttem, hogy elég komolyan gondolják, és már a telefonszámát is oda adták :D Azóta is hívogatom, de nem veszi fel...

Ez előző történeket már régebben írtam, most vagyok a „jelenben”, ami azt jelenti, hogy 3 nap múlva megyek haza :) Ezt már nagyon várom, de iszonyat furcsa lesz, főleg hogy úgy repült el ez a majdnem 4 hónap, mintha meg sem történt volna, viszont ha visszanézek, akkor rengeteg dolog történt, és utána újra jó lesz visszajönni, folytatni az itt elkezdett dolgokat. Azt már most látom, hogy kettőt pislogok, és pakolom a nagy bőröndöt, amivel egy időre biztosan hazamegyek.  A munkán kívüli időben nagyon jól érzem magam, rengeteg emberrel ismerkedtem már meg, és nagyon jó kis társaságok alakultak ki, amit ilyenkor nehéz elképzelni, hogy csak egy bizonyos időre szólnak, aztán valószínűleg a nagy részének vége lesz, hiszen alapvetően mindenki a világ másik pontján él.

Szólj hozzá!

Part 6- már két hónap el is repült...

2016. október 28. 20:43 - domdori

Régen írtam, sajnos nem volt időm, így lehet hogy hosszú leszek. Először is bekerültem egy 45 fős francia fiatalokból álló társaságba, akikkel egész évben együtt fogunk dolgozni. Az első héten elég depressziós is voltam emiatt, mert addigra tökre megszoktam, hogy körülöttem mindenki tanulta a franciát, és akcentussal beszéli, így nagyon jól lehet érteni, beszélgetni, és ezt nagyon élveztem. Ez nem tartott sokáig, minek utána bekerültünk ebbe a társaságba a szervezetnél, és a legtöbbször úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygóról jött, semmit nem értettem a „beszélgetésekből”, de ami nagyobb gond volt, úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna egy éppen induló középiskolai osztályba, ahol valami furcsa nyelvet beszélnek, és mindenki nagyon fiatal (nem jó értelemben). Ezzel az érzéssel telt el egy újabb „integrációs” hét, közös feladatokkal, programokkal, aminek a végére elég demotivált lettem. Amikor foggal körömmel koncentrálsz arra, hogy értsd a napi 8 órában elhangzó blablát, de közben mögötted folyamatosan megy a dumálás, és folyton fegyelmezni kell mindenkit, az nagyon idegesítő. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy így mi lesz, de aztán hamar megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, hogy nem értjük őket, mert olyan szlenggel beszélnek, mindezt hadarva, és egymás szavába vágva, hogy egy átlag francia felnőtt sem érti általában, amiről beszélnek. A társaság pedig változni fog, mert később már saját csapatunk lesz, és csak velük kell megtalálni a közös hangot.

A következő héten csoportonként kaptunk egy ideiglenes munkát, ami egy hétig tartott. Ott már jobb volt a helyzet, mert csak hét emberre kellett koncentrálnom. Én bekerültem egy fa újrahasznosítással foglalkozó szervezethez, azon belül konkrétan egy asztalosműhelybe. Úgy döntöttem, hogy meghúzom magam, és az asztalos szakmát nem most fogom elsajátítani, mert egy fűrészelő gépnél nem szerencsés, ha csak bemutatás 40%-át érted, így maradtam a csiszoló gépnél, amivel maximum a fában tehettem kárt, ha nem értettem a pontos utasítást, de a karomat nem tudtam volna vele levágni. Ezt persze hiába mondtam, azért mindig erősködtek, hogy csináljam én is, úgyhogy később már azt mondtam, hogy nagyon félek ezektől a gépektől (ami mondjuk igaz), és van egy nagyon rossz élményem, ezért nem szeretnék rajtuk gyakorlatozni. Végül is egy érdekes hét volt, és még tanultam is új dolgokat, ha legközelebb bútorkészítésről lenne szó.

Továbbá részt vettem életem első kb. 40 fős házibuliján, ahova én is úgy kerültem, hogy a házigazdát nem ismertem még a buli végére sem, sőt, szerintem az sem, aki engem meghívott. Ezután én is vittem a saját „embereim”, így nagyon izgalmas „kis” társaság jött össze szerte a világból. De azért ez egy bérház 3. emeletén elég meredek lehetett kívülről hallgatva, viszont szerencsére itt senkit nem zavart.

Dobpergés…megkaptam a következő 8 hónapra kiosztott feladatomat, amit még nem nagyon tudok megítélni, de szerintem nagyon jó lesz. Hetente két napot a helyi kortárs és modern művészetek múzeumban fogok tölteni, decemberig kb. csak „betanulunk” és iszonyat jó dolgunk lesz, aztán valami olyasmi lesz a feladatunk, hogy a városban kell népszerűsíteni a kultúrát, elsősorban a múzeumot, azok körében, akik ezt teljesen megtagadják, de a pontos módszereket még nem teljesen ismerem, vagyis biztosan ezt is elmondták, csak „éppen” nem értettem. Baromi fárasztó tényleg, a nap végére kifolyik az agyam, annyira kell koncentrálni, és sokszor még ez sem elég, de már megtanultam nap közepén „feladni”, aztán csak reménykedni, hogy semmi fontosról nem maradok le, és idővel ez is jobb lesz. De nem szórólap osztogatás, vagy ilyesmi, ennél sokkal összetettebb lesz, és majd emberekkel kell itt is foglalkozni. Viszont nagyon mókás, a múzeum igazgatója egy magyar úr, akinek remélem majd hamarosan bemutatnak. Még nagyon kevés időt töltöttem ott, de például láttunk több installációt is, ahol maga a művész dirigált, és nagyon érdekes volt, egy térben és időben látni a műveket és az alkotót. A hét másik két napján pedig egy közeli faluban leszek, ahol az úgynevezett „utazó gyerekeknek” kell segíteni az iskolában, illetve az életbe való beilleszkedésbe. Ők amúgy egy roma közösség tagjai, akik iszonyat furcsán élnek. Nincsen fix lakóhelyük, hanem ilyen karavánokban vándorolnak egyik helyről a másikra. Tehát ha eddig jól értettem, reggelente konkrétan fel kell őket kutatni, el kell vinni őket az iskolába, és velük, illetve a többi 200 gyerekkel leszünk egész nap. Már találkoztunk velük, és a ”lakóhelyükön” is jártunk már, nem olyan nyomasztó, mint amilyennek hangzik. Erről egyelőre ennyit, részletesebben akkor, ha már csinálni is fogom, mert az erről elhangzottakat szintén kevésbé értettem J

A múlt hétvégém Montpellier-ben töltöttem, ahol egy magyar barátnőm látogattam meg, és közösen újratanultuk a magyar nyelvet. Ezáltal kipróbáltam a francia blablacar-t is, mert az összes kedvezményünkkel messzire menni még mindig így a legolcsóbb, de nagyon kellemes utam volt. Szerencsétlenségemre elég rossz idő volt egész hétvégén, de amennyire tudtuk, kihasználtuk, és biztosan visszafogok még menni.

Volt egy-két gasztronómia kalandom is, ami eléggé megviselt. Bár a kagylót és a csigát eddig megúsztam, de az egyik spanyol ismerősöm áthívott vacsorára a múlt héten. Már, amikor beléptem az ajtón, megpillantottam egy garnélákkal teli tálcát, természetesen szőröstül-bőröstül (utálom a tengeri herkentyűket), de nyeltem egy nagyot, és reménykedtem, hogy azt magának csinálja holnap ebédre. De nem így történt, és el is hangzott az „ugye szereted?” kérdés, de az ember ilyenkor nem mondja azt, hogy nem, tehát mondtam, hogy egyszer ettem régen, azóta már biztos finomabb. Félóra múlva elkészültek a rákocskák is, miközben nagyon izgultam, aztán trükkösen elkezdtem úgy megpucolni őket, hogy ezalatt a nagy részük eltűnjön a tányérról (a garnéla kedvelők most biztos utálnak), aztán szépen lassan sok-sok krumplival leküzdöttem őket, és a végére nem is volt olyan rossz, plusz ha nem szemmel kerülnek elém, lehet még azt is mondom, hogy jó volt. Ezután a kaland után nagyon büszke voltam magamra, és utána át is éltem gyorsan az első éttermi élményem, ami lehet az utolsó is lesz. Egy hat szóból álló ételt rendeltünk, természetesen kettőt is ugyanabból, mert ezzel nem lehet mellé nyúlni, valami bárány húsos, gombás tészta szerűség, nagyon rossz nem lehet. Egy szó azért volt a nevében, amit nem értettünk, de a pincérrel még a „hús” sütését is megbeszéltük…hát nem sokkal ezután volt szerencsém megtapasztalni, hogy igazából a hiányzó szó az a vese volt…itt már nem voltam olyan erős, mint előtte a rákokkal, úgyhogy aznap este inkább nem laktam jól.  

Szólj hozzá!

Part 5- A sajtkrémes doboz, a tréning és a nénik

2016. október 03. 00:01 - domdori

Azért szelektív szemétgyűjtésben még van hova fejlődnöm…egyik reggel komoly csatát vívtam Pasta no egg-el, mert a telibe penészedet sajtkrémemet reggel 7-kor nem voltam hajlandó kikaparni a „mindenes” kukába, utána kimosni a dobozt és külön szemetesbe helyezni, hanem egybe kihajítottam…de azóta is bánom. Ezek azok a dolgok, amikre előtte sosem gondoltam, hogy majd ezen kell összevesznem valakivel. 

Viszont, túl vagyunk a régen várt tréningen, amin minden önkéntesnek részt kell vennie. Délen voltunk egy kis faluban (otthoni viszonylatban metropolis), egy baromi jó helyen, nevezzük ifjúsági szállónak, de számomra egy magas tandíjú, magániskola kollégiumára emlékeztetett inkább (sosem jártam még ott, de így képzelem el), óriási kerttel és medencével.

A sok általános iskolai menzás élmény után az ember félve teszi be a lábát egy ilyen „ifjúsági szálló” közös vacsorájára, ahol előre rögzített menü van. Velem is így történt az első este, de még érkezés napján beálltam a „nem eszem disznóhúst” sorba, gondolva, ezzel bebiztosítom magam, hogy valami számomra gusztustalan húst tegyenek elém, más olyat meg nem kaphatok, amit ne bírnék valahogy sok baguettel megenni, csigát meg nem fognak egy ilyen helyen felszolgálni. Na de én ilyet még ezelőtt nem láttam… ahányan voltunk, annyi féle diéta, vegetáriánus, vegán, csak halat eszem, csak minden másnap eszem csirkét stb. (vallástól teljesen függetlenül) kérésekkel érkeztek a fiatalok, és volt is arcunk ezt leírni egy papírra. Magamban jót mosolyogtam, hogy hát persze, majd akkor esztek kenyeret egy hétig. Végül, számomra hihetetlen türelemmel, és emellett kedveséggel érkeztek a különböző kívánságoknak megfelelő ételek, mintha egy magas színvonalú étteremben ülnénk, ráadásul a konyhán dolgozó, illetve felszolgáló kollegák nem is rendes alkalmazottak voltak, hanem félig önkéntesek. Tényleg, ezek után sem múlik az emlék, amikor egy konyhásnéni hozzád vágja a szétfőtt szafaládét, és még csak nem is mosolyog mellé. Első este azért még én is egy hasonló élményre számítottam, medence ide vagy oda, ezért előre megettem egy fél kosár bagetett, hogy ne maradjak éhes. Eezek után felsorakozott 4 különböző fogás, mint saláta-fő étel-sajt és desszert, mindez bor kíséretében. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen létezik…és ez így folytatódott a többi napon is.

Elnézést, hogy ilyen sokáig taglaltam az étkeztetést, de tényleg hihetetlen volt számomra.

Irtó jó öt napot töltöttünk ott együtt sorstársainkkal, akik főleg olasz, spanyol és német anyanyelvűek voltak. Első nap féltem, hogy nagy lesz a csoportosulás az azonos nemzetiségekkel, és akkor én elég rosszul járok, de szerencsére nem volt ilyen gond. Persze minden társagában akad egy angol anyanyelvű, aki nem beszél más nyelven, viszont neki természetes, hogy mindenki beszél angolul, és aki felülírja azt, hogy végre tanuljunk már egy kis franciát is, hát itt is így történt… Ami viszont érdekesebb, érkezett egy palesztin lány, illetve egy marokkói lány és fiú. Szerencsére velük csak franciául lehetett beszélni, úgyhogy ezt próbáltam is kihasználni, és őszintén szólva jobban is érdekeltek. Nagyon hamar feloldódtak, sokat meséltek a hazájukról, és tök jó volt látni, hogy milyen lelkesek, és mennyire örülnek, hogy itt lehetnek. Rengetek jó feladat, érdekes eszmecserék, gondolatok, eltérő kultúrák, szokások maradtak mögöttünk. Egy felejthetetlen 5 napot töltöttünk együtt, és elvileg a következő tréning alkalmával fogunk még találkozni.

Szomorúan hazaértünk a tréningről, és tök érdekes, most ide volt unalmas visszajönni, annyira telhetetlenek vagyunk. Bár azért nem bántam utána azt a pár napot, amikor a nap 80%-át ágyban töltöttem.

Tegnap részt vettünk egy eseményen, ami arról szólt, hogy helyiek osztják meg egy étkezésüket a külföldiekkel. A lakótársammal szerencsés vagy szerencsétlen módon (sosem fog kiderülni), a helyi idősek otthonában látott minket vendégül az ottani animátor hölgy. Amikor ezt megtudtuk, természetesen érkeztek a poénok, hogy biztos zöldségpépet fogunk enni, mint helyi specialitás. Végül egy nagy terített asztal várt minket, kb. 15 bent lakó nénivel, valószínűleg casting is volt előtte, hogy ki vehet részt ezen a közös ebéden J Nagyon cukik voltak, és iszonyatosan örültek nekünk, végre láttak valaki mást is egymáson kívül, viszont sajnos minden információ elég hosszas időbe telt, mire mindenkihez eljutott, és ilyenkor nem illik nevetni, de hát tudjuk milyen négy asztalnyi 80 pluszos néni, aki egyszerre mindent tudni akar, viszont semmit nem jegyez meg. Így nagyjából 20-szor meséltem el a gulyásleves összetevőit, illetve azt, hogy nem tanulni jöttem ide, a végén mindannyian sikeres tanévet kívántak :)

Ígérem, a jövő héten elkezdek végre dolgozni is!

Szólj hozzá!

Part 4- lassan két hete nem ettem bagettet...

2016. szeptember 20. 19:32 - domdori

Tehát már majdnem 2 hete nem ettem bagettet…de rájöttem, hogy az csak a kezdeti stresszt gyógyította jól, amúgy a testemnek nincs szüksége rá (jaj pedig nagyon finom), de ez már csak azért is baj, mert nem vagyok hű a blog címéhez. De nem emiatt „tűntem el”, csak az a fura helyzet állt fent az utóbbi egy hétben, hogy az eddig jól megszokott semmittevést felváltotta más :) Azért nem kell nagyon sajnálni, így is volt alkalmam esténként megnézni 3 évadnyi sorozatot.

A múlt hét folyamán már kicsit aktivizáltuk magunkat, nem csak a nyelvtanulás terén, hanem segítettünk, az előbbiekben már említett ifjúsági irodának terjeszteni az igét a helyi egyetemen, illetve komoly elvárások elé állítottak az iskolában is. (hahaha) 2 hétig nyávogtam magamban, hogy mennyire unalmasak az órák, és hogy ez a 3 hét is hosszú lesz, ezek után egy napra volt szerencsém a legerősebb csoportban tevékenykedni, ahol bizony eléggé leizzadtam, mikor betettek egy félórás, száraz videót a francia költségvetés és adórendszer felépítéséről, amit utána össze kellett foglalni, és úgy éreztem, hogy rajtam kívül ez senkinek nem okoz ekkora problémát. Ezután az élmény után, másnap mosolyogva sétáltam be a saját csoportomba, és végre vidáman csináltam a gyakorlatokat, ennél sokkal kényelmesebb témákban.

Hétvégén Merkellel ellátogattunk egy kicsit Lyonba, az első hétvége volt, hogy végre valami komolyabb programot találtunk ki, igaz csak ketten, a többiek elhullottak. Viszont elég nehézkésen kezdődött, mert egész hétvégén szakadt az eső és 12 fok volt. A ruhatáram erre még nincsen felkészülve, mert hát annyi helyem nem volt, hogy a kemény őszre is felkészüljek (őszintén nem tudom mit gondoltam), így egy farmerdzsekiben és vászoncipőben kellett megoldanom a városnézést. Azt terveztük, hogy elmegyünk egy késő délutáni vonattal, és majd vasárnap hajnalban az 5-össel jövünk haza, mert kemények vagyunk, és simán megcsináljuk…na de indulás előtt fél órával azért mégis megnéztem a menetrendet, biztos, ami biztos, és valahol mélyen, megkönnyebbülve érzékeltem, hogy vasárnap az első vonat csak reggel 7-kor jön. Úgy gondoltam, hogy igaz a kettőnk átlagéletkora pont 21, de én ehhez sosem voltam elég fiatal, úgyhogy megbeszéltük, hogy az utolsóval haza is jövünk, ami éjfél körül van, de még mindenképpen elmegyünk helyben bulizni. Végül 5 óra Lyon után hazafelé nem tudtuk eldönteni, hogy jobbra vagy balra dőljünk a vonaton. Természetesen a buliról már szó sem esett.

Vasárnapra (nagy örömömre) kaptunk egy „kötelező” feladatot a suliból, ami már itt elbukott. Ez a hétvége volt az, amikor sok helyet meglehetett látogatni, ami amúgy zárva van a közönség előtt, ez tök jól hangzik és érdekes is, kivéve, amikor kötelezővé teszik. Idő, és főleg szótár hiányában sikerült a csoportommal a helyi levéltárra tenni a voksunkat, ami igazából kívül-belül egy nagy szocreál épület volt, rengetek kartonnal, és biztosan meséltek érdekes dolgokat, de sajnos nem sokat értettem belőle (ezeket a kudarcokat mind próbálom arra fogni, hogy az itt élő embereknek állítólag nagyon durva akcentusuk van, amit nehéz megérteni, de valójában csak rohadt gyorsan beszélt az úr). A nagyobb gond azzal volt, hogy ezt másnap prezentálni kellett a suliban…hát na, nem sikerült.

Szombaton 4 napra elmegyünk Montpellier mellé egy kis faluba, ahol a többi franciaországi EVS-es önkéntessel részt veszünk egy „bevezető tréningen”. Már nagyon várom, kíváncsi vagyok milyen lesz. Onnan hazatérve, most már tényleg megkezdjük a munkát, ahol talán lassan majd franciául is megtanulok (az angol már nagyon megy),de erről konkrétumokat még mindig nem tudok, csak hogy rajtunk kívül 45 francia fiatallal leszünk együtt, és igyekeznek mindenkinek az általa legjobban preferált projektet adni, azonban erre semmi garancia. Ami számomra még izgalmasabb, megkaptam a 10 hónapra (ami már csak 9,33) lebontott szabadnapjaim, amiket előre meghatározott időben kell kivenni, és örömmel vettem, hogy a franciák dúskálnak a munkaszüneti napokban is :)

Szólj hozzá!

Part 3- egy-két szösszenet a hétről

2016. szeptember 10. 14:18 - domdori

Majdnem eltelt egy hét az utolsó bejegyzés óta, ami azt jelenti, hogy túl vagyok az első sulis héten, hála az égnek :) Nehéz újra megszokni, hogy házi feladat van, és kötelezően bent kell ülni valahol, plusz néha felszólít a tanár is. Volt 1-2 közös program esténként a diákokkal, ahol nagyon más választásom nem volt, minthogy a már sokat emlegetett ázsiai kislányokkal ismerkedjek (ezekre az eseményekre valamiért csak ők jönnek), de ez nem is volt probléma, mert nagyon kedvesek mindannyian és érdeklődők, már közös főzést is terveztünk, bár azért az lehet veszélyes lenne mindkét fél számára :) A nagyobb probléma azzal van, (és ez nem vicc), hogy képtelen vagyok a neveket és az arcokat megjegyezni, úgyhogy szerintem minden másnap bemutatkozom ugyanazoknak az embereknek, és mintha emlékezet kiesésem lenne, elölről kezdünk minden beszélgetést, ami miatt már szerintem totál elmebetegnek gondolnak. Ezért kicsit nehéz lesz velük egyről a kettőre lépni :D Mellékesen amúgy, hogy nem én vagyok teljesen alkalmatlan erre, ők mesélték, miszerint úgy tudják magukat „megkülönböztetni”, hogy Ázsián belül pontosan ki honnan érkezett,  hogy ki hogyan van kisminkelve… (wtf?)  

Egyik este találkoztunk a szervezetünknél dolgozó volt, francia önkéntesekkel, nagyon jó fejek voltak mindannyian. Az egyik srác mesélt a projektjeiről, így már van némi fogalmam, hogy talán miket fogunk csinálni. Ő személy szerint foglalkozott gyerekekkel, fogyatékkal élőkkel, idősebb emberekkel, fiatalkorú „bűnözőkkel”, ez utóbbit kevésbé tudom elképzelni, hogyan működhet.

Vannak az iskolában délutánonként a „rendes” diákoknak különböző programok, ahova mi is elmehetünk, amíg még van rá időnk. Én eddig nem nagyon vettem részt ilyenen,kivéve az esti programokat, mert kételkedtem benne, hogy jól érezném magam ezeken a nagyon szervezett, közös eseményeken, valahogy nem nekem valók, inkább más jellegű helyekre megyek. Na de, én hülye elmentem tegnap az egyikre, mert miért ne, biztos jó lesz, nem szabad minden ilyesmiből kimaradni. Már az első percben éreztem, a laktótársammal (Merkellel) együtt, hogy ez nem volt jó ötlet. Csapatonként, szavakat kellett a testünkkel formálni. A gólyatáborban is volt ilyen feladat, csak minimum 1 üveg bor elfogyasztása után. Nagyjából el tudjátok képzelni az arcomat, amikor ezt megláttam, az amúgy iszonyat jókedvű, és hiperaktív ázsiai kislányokkal, kisfiúkkal együtt, akiken látszott, hogy ez életük eddigi legjobb időtöltése (tényleg nagyon aranyosak voltak, de én inkább meg akartam halni). Ezt a romantikus és megható „miliőt” törte meg egy török fiú, miközben épp egy nagy, kiterített papírra kellett rajzolniuk (pl. napocskát, szivárványt, kiskutyát, legveszélyesebb esetben egy medvét, de én ebből már kimaradtam), amivel később fényképezkedni kellett. A fiú felrajzolt a papír közepére egy órási Erdogan karikatúrát, rajta egy szóbuborékkal, amibe írt valamit törökül (én ebből csak annyit láttam, hogy valami szokatlant rajzol, se nem madarakat, se nem cicákat), utána pedig hangosan elkezdett kiabálni hogy „ Turkish dictator, Turkish dictator”, eközben fürkészte a tekinteteket, az enyémre pont rátalált (ebből a vidám társaság semmit nem vett észre, csak rajzoltak tovább), én egy pillanatra meghökkentem, nem teljesen értettem, hogy mi történik, de ekkor Merkel karon ragadott, hogy azonnal menjünk haza (ugye ért is törökül, és nagyon fel is húzta magát, hogy nem ez volt a feladat, és ez a fiú miért kezd el itt politizálni), így hála az égnek én is megmenekültem erről a remek eseményről, és nem leszek rajta a karikatúrás, ismeretlen feliratú plakátos fotókon sem.

 

U.i.: miután egy hétig szendvicsen éltünk, abban a hitben, hogy rossz a tűzhelyünk, és valahol szivárog a gáz, és fel fogunk robbanni, ezek után ide hívtuk, csak emiatt az egyik srácot, aki minket istápol, és végül kiderült, hogy annyira be volt tolva a falhoz a tűzhely, hogy a cső meg volt törve, emiatt nem ért el a gáz a célhoz...na, hát volt nagy sipítozás!

Szólj hozzá!

Part 2- az első, majdnem igazi hétfőm

2016. szeptember 05. 18:16 - domdori

Meg volt az első francia óránk is az egyetemen… nagyon büszke vagyok magamra, mert 7 csoport közül a 2. legerősebbe kerültem (ezelőtt nem volt még idegen nyelvvel ilyen tapasztalatom :D). Ez összesen 3 hétig fog tartani, amíg nem kezdjük el az önkéntességet. A csoport fele ázsiai, főleg kínai kislányokból áll (kislányok, mert mindannyian kb. 18 évesek, és 14-nek néznek ki) illetve, végre találkoztam egy elhízott kínai lánnyal is, ami igen ritka és számomra különleges látvány. A legnehezebb számomra ez alatt a 3 óra alatt az ő nevük kiejtése volt, de ezt hamar fel is adtam… esélytelen! Párosával kellett egymást bemutatnunk egy előzetes beszélgetés, jegyzetelés után, nem tudom, hogy az én hibám volt -e, de a leányzó mindent összekevert, amit hallott és írt, és egy teljesen más életutat mesélt el, mint az enyém :D Mivel nem illett volna beleszólnom, így most kb. a csoportnak az a képe rólam, hogy itt vagyok Franciaországban, 10 éve tanulok franciául, de még mindig nem megy, ezelőtt a reklámszakmában dolgoztam 4 évet, ebből egy keveset Cipruson, szabadidőmben mindig swinget táncolok, vagy pedig éppen Horvátországban töltöm napjaim.

A franciák informális kapcsolat esetén, úgy kérdeznek rá a családi állapotodra, hogy „ a szüleidnél laksz még?” Ezt ma tanultuk meg, saját nyelvre lefordítva ez elég más, viszont bátran alkalmazták, aminek az lett a vége, hogy mindenkiről kiderült egy szép kerek mondatban, hogy rohadtul egyedülálló, és a szüleivel él (de szerintem ennek nem ez lett volna a lényege, ellenben tök kínos volt :D).

Az órák után, délután részt vettünk négyen, a többiekkel egy megbeszélés félén, a helyi „fiatalok tanácsadó irodájában” (elég hülye fordítás), akik az itt tanuló, vagy csak valamiért itt tartózkodó külföldi diákoknak csinálnak programokat, segítenek elhelyezkedni, munkát találni stb. Egy nagy, és szép iroda, nekem az egész légkör nagyon tetszett. Mindenki irtó jó fej és segítőkész. Ismertették velünk a következő kb. 2 hét programját, amiken mi is ingyen részt vehetünk. Ezt az egészet a helyi önkormányzat finanszírozza, és egy baromi jó kezdeményezés. Mivel a rendes önkéntességünk a saját szervezetünknél csak októbertől kezdődik, így addig nekik fogunk segíteni néhány esemény alkalmával. De ami szuper, nekünk semmi sem kötelező, viszont mindent szabad! J Irtó jó programok lesznek, mint például mozis események, színház, opera, lesz egy „vizes est”, ahol egy csomó vízi sportot kipróbálhatunk, főző est, kiállítások, múzeumi látogatások, megnézhetjük a helyi operát a színfalak mögül stb. Ahogy láttam, imádják az esti programokat is, úgyhogy sok közös estét tölthetünk együtt a helyi és külföldi fiatalokkal. Ezek a tervek és programok az elkövetkezendő 2 hétre már elmondva is fárasztók voltak, viszont nagyon izgalmasnak tűnnek, és már alig várom őket.

Szólj hozzá!

Part 1- kezdjük az elején...hogy kerültem ide és főként miért?

2016. szeptember 04. 17:58 - domdori

Már kb. fél éve izgultam augusztus 31-e miatt, amikor is végre megérkeztem Saint-Étiennebe. 

De kezdjük az elején...miután szinte véletlenül rátaláltam az EVS (úgymint Európai Önkéntes Szolgálat-http://www.eplusifjusag.hu/hu/evs/volunteer) programjaira facebookon (EVS önkéntesek), elég hamar kiszúrta a szemem egy számomra érdekes, franciaországi lehetőség, amire egyből rá is ugrottam. Ekkor még nem sokat tudtam az egészről, kivéve a programleírást, ami alapján biztosan tudtam, hogy engem ez érdekel. Hosszabb olvasgatás után megtudtam, hogy ezek az önkéntes projektek az EU Erasmus+ programjainak a részei. Először is választanom kellett egy küldő szervezetet, nálam a FIVE-re (Fiatalok a Vidékért Egyesület- http://fve.hu/evs.html) esett a választás, aminek azóta is nagyon örülök. Ez volt itt a reklám helye :) De gyertek, mert egy baromi jó lehetőség.

Tehát augusztus utolsó napján megérkeztem Saint-Étiennebe, két nagy bőrönddel, ami eléggé megnehezítette az egész napomat. Budapestről mentem Párizsba repülővel, onnan pedig tovább vonattal Lyonig, ahol már várt egy kedves, francia úr, aki a fogadószervezetnél (Unis-Cité) tevékenykedik. Itt már egyből szerencsém volt megismerni két leendő lakótársamat, akikkel együtt -a francia úr segítségével megérkeztünk Saint-Étiennebe.

Négyen, leendő önkéntesek kaptunk egy lakást, mindenki saját szobával (ez szuperfantasztikus). Most 5 napja élünk együtt. Már ez a kis társaság is önmagában elég érdekes. Van egy litván lányunk, kedves aranyos-egyelőre még semmi különleges nem derült ki róla, csak hogy nagy világjáró (őt mostantól Szösziként fogom említeni). Van egy német lányunk, aki igazából a szülei révén török, muszlim vallású, gyönyörű vörös haja van és nagyon cuki, (legyen mostantól Merkel), illetve számomra a legmókásabb figura eddig az olasz fiúnk, aki kicsit hippi életmódot él, iszonyat nagy környezetvédő, vegán, naponta többször hangoztatja hogy meleg és MÁR 5 napja itt vagyunk, de még nem talált magának senkit...nehéz az élet :D (ő is nagyon jó fej, a továbbiakban Pasta no egg).

Tehát így éldegélünk együtt négyen, a lakás tágas és jó helyen van, viszont a háztartási berendezések közül eddig csak egy dolog működik, amit még életemben nem láttam, ez pedig egy pároló edény, amit a kamrában találtunk eldugva...(emiatt 5 napja bagetten és salátán élünk). Így mondhatom, hogy szerencsére jelenleg a legnagyobb problémája mindenkinek, hogy hogyan főzzünk meg egy tál tésztát.

Az elmúlt pár nap elég nyugis volt a következőkhöz képest. Volt egy international buli, ahol sok, főleg erasmusos diákkal találkozhattunk a helyi egyetemről, hétvégén pedig túráztunk egy nagyot a környéken, este iszogattunk. Holnap reggel kezdődik a 3 hetes francia kurzusunk, a délutáni programok egyelőre még kérdőjelesek, valamit már említettek...meglátjuk!

eu_flag-erasmus_vect_pos.jpg

Szólj hozzá!