Tíz hónap és a baguette,

avagy Dorá további kalandjai

part 7- kicsit elcsúsztam a blog írással...

2016. december 15. 22:46 - domdori

Több mint 3 hónap után illene arról is írnom egy kicsit, hogy mégis mivel foglalkozom. Sokan viccelődtek velem mielőtt kijöttem, hogy a szemétszedésnél nem lesz nagyobb felelősségünk. Ennek ellenére néha azt értem, hogy túlságosan csak elméleti síkon dolgozunk. A két projektem közül az egyikre azt mondanám, hogy irtó nyugodt, és igazából semmi kézzelfoghatót nem csinálunk, csak folyton arról beszélünk, hogy majd mit fogunk csinálni (ez a múzeumos), a másik viszont néha annyira kemény, és az sem fizikailag,hanem sok elvárással, hogy úgy érzem, nem fog menni. Tehát a múzeumban már kiderült, hogy decemberig csak ismerkedünk mindennel és mindenkivel, ami azt jelenti, hogy már legalább 10 tárlatvezetésen vagyok túl, illetve különböző műhelymunkákon, ami tök érdekes, csak néha annyira haszontalannak érzem magam, és sokat gondolkozom azon, hogy ezzel mégis kin segítünk? Mert azt látom, hogy rengeteg embert tartunk fel a munkájában a jelenlétünkkel. De elvileg ennek is meg lesz a gyümölcse januártól. A mai nap pont hasznosnak érezhettem magam, mert jött egy szellemi fogyatékosokból álló kiscsoport, és az egyik fiút én vittem körbe a kerekesszékével, viszont annyira rettegtem, hogy nehogy rosszul toljam, vagy ilyesmi. Hihetetlen aranyosak voltak, és annak ellenére, hogy valószínűleg alig fognak fel az egészből valamit, még is elhoztak őket a múzeumba, és rengetek energiát és időt fektettek abba, hogy okozzanak nekik egy kis örömöt, ami szemmel nem is feltétlenül látható, de érezhető volt. Van, hogy kis gyerekes csoportok, vagy középiskolás csoportokat kísérgetünk, de nekik azért kevésbé vagyunk hasznosak, inkább csak állunk mellettünk mint valami díszlet, de elvileg ezeken keresztül kéne nekünk is a múzeum minden apró részletét ismerni. A későbbieknek ez úgy fog kinézni, hogy lesz több partnerintézményünk, amik főleg ilyen szociális központok, és egy általunk keresett helyi művész bevonásával fogunk valamit együtt alkotni a lakosság ezen részével, és ezáltal népszerűsíteni a múzeumot, illetve a kultúrát. Tudom, hogy ez így elmondva nem hangzik túl értelmesnek, de már tavaly is csinálták, és elvileg tök jól sikerült, bár gondolom azóta sincs a lakosság ezen részének éves opera bérlete. Tehát ez a része inkább mókás lesz és érdekes, mintsem hasznos, meg mi sokat tanulunk belőle, illetve egy teljesen új területet ismerhetünk meg, illetve remélem, hogy annak a néhány embernek okozni fogunk vele pár jó pillanatot. Viszont azóta szembesítettek azzal, hogy majd később nekünk is kell "tárlatvezetést" tartani, na de nem úgy, nyugodjunk meg...hát ezt mondhatták volna az elején is, akkor kicsit másképp veszek részt ezeken a programokon, de azt hiszem, nem én leszek az, aki franciául ódákat fog zengeni a kortárs művészet alkotta tárgyakról, mint például egy nagy zöld kartondoboz.

A másik feladatom ezzel szemben elég kemény, és próbára is tesz. Egy otthoni viszonylatban általános iskola második tagozata, osztályonként átlag 25 diákkal, illetve vannak a roma gyerekek, akik néha eljutna az iskoláig, néha nem, és őket kell segítenünk. Csak ebben a helyzetben érzem néha azt, hogy vak vezet világtalant. A „legmókásabb” eddig egy spanyol óra volt, amit végig ültem az én „lányommal”, mivel hogy életem első spanyol órája volt, így egy mukkot nem értettem, plusz számomra még az sem evidens ha a tanár franciául magyaráz. Szegény kislány nem véletlenül érezhette azt, hogy ennek nem sok értelme van. Én szorgalmasan jegyzeteltem a spanyol szavakat a tábláról, amíg ő színezett, aztán a hallgatós feladatnál teljesen elvéreztem, és hamarosan kicsöngettek. Ezután jeleztem, hogy talán ez így nem jó, viszont természetesen ezt is feltudják pozitívan fogni, hogy a kislány látja, hogy én sem értek semmit, így neki is könnyebb. (?) Az egyik ottani „vezetőnk” elég erőszakos egy ember, nem nagyon enged az elképzeléseiből, úgyhogy úgy döntöttem sodródom, aztán a végére csak rám ragad néhány spanyol mondat. Viszont amint már említettem, a gyerekeink nem mindig vannak bent az iskolában, mert nagyon nehézkés a bejutások, de nekünk akkor is jelen kell lennünk, így pl. a múlt héten végig ültem egy napot egy 6-os osztályban, mint egy szorgalmas diák, és végig jegyzeteltem az órákat, hogy „tudjam, hogy miről van szó, és később tudjak segíteni a kislánynak”. Nos szerintünk, a csapatommal együtt ennek semmi értelme, legalábbis nálam az 5-es matek nem azon fog múlni, hogy ott voltam -e a múlt órán, hanem hogy egyáltalán eljutok -e odáig a franciámmal a kislánynál, hogy elkezdjem neki magyarázni. Ezek a gyerekek amúgy még írni-olvasni is most tanulnak, de azért részt kell venniük pl. egy fizika órán is, elég érdekes. Épp emiatt is eddig a tesi órákat élveztem a legjobban, mert ott legalább tényleg hasznos vagyok, aztán majd talán szépen lassan belerázódom. De ami még nagyon nehéz, hogy ezek a gyerekek iszonyat akcentussal beszélik a franciát, plusz motyognak, emellett hadarnak is, még a franciák sem értik néha, amit mondanak, úgyhogy számomra néha kifürkészhetetlen, hogy mit szeretnének, így adódik egy-két kellemetlen pillatanom a kislánnyal is, aki ki is nevetett egyszer, hogy „te nem is beszélsz franciául”, de ezzel nem is lőtt nagyon mellé :D Már elsajátítottam azt a technikát, ha végképp nem értem, hogy mit mondd, akkor hogyan mosolyogjak, viszont a kérdéseknél még bajban vagyok.

Újonnan érdekessé váltam a köreikben, mert minden áldott nap 3-szor megkérdezik, hogy „van -e férjed?”. Annyira amatőr vagyok, hogy azt mondtam, hogy nincs és még mosolyogtam is mellé, ezután jött a „de barátod ugye van?” kérdés, amit szintén mindig elbaltázok, és mindig össze akarnak hozni az unokatestvérükkel, aki 26 éves, még nincsen felesége, és nagyon jó lenne nekem. Eleinte jót nevetgéltem rajta magamban, de azóta rájöttem, hogy elég komolyan gondolják, és már a telefonszámát is oda adták :D Azóta is hívogatom, de nem veszi fel...

Ez előző történeket már régebben írtam, most vagyok a „jelenben”, ami azt jelenti, hogy 3 nap múlva megyek haza :) Ezt már nagyon várom, de iszonyat furcsa lesz, főleg hogy úgy repült el ez a majdnem 4 hónap, mintha meg sem történt volna, viszont ha visszanézek, akkor rengeteg dolog történt, és utána újra jó lesz visszajönni, folytatni az itt elkezdett dolgokat. Azt már most látom, hogy kettőt pislogok, és pakolom a nagy bőröndöt, amivel egy időre biztosan hazamegyek.  A munkán kívüli időben nagyon jól érzem magam, rengeteg emberrel ismerkedtem már meg, és nagyon jó kis társaságok alakultak ki, amit ilyenkor nehéz elképzelni, hogy csak egy bizonyos időre szólnak, aztán valószínűleg a nagy részének vége lesz, hiszen alapvetően mindenki a világ másik pontján él.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://doriesszentistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr7012050951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.