Tíz hónap és a baguette,

avagy Dorá további kalandjai

Part 8- élek és virulok, csak életjelet nem adok

2017. március 08. 19:25 - domdori

Nagyon szégyellem magam, 3 hónapja semmit nem írtam. Ez azért is kár, mert közel sem tudom úgy leírni a dolgokat, ahogy megtörténtek, illetve a felére már szerintem nem is emlékszem. De most van egy szabad estém, holnap nem dolgozom, így gondoltam megpróbálom összefoglalni az elmúlt időt.

Decemberben voltam otthon 2 hetet, az olvasók közül gondolom majdnem mindenkivel találkoztam, tehát ez nem újdonság J A lényeg, hogy a szünet után nagyon jó volt visszajönni. Anno, december 31-én este 10-re estem haza, ami miatt nagyon szomorú voltam előtte, hogy itt kell töltenem a Szilveszter estét, ráadásul a feléről lekések, de a végén nagyon jól sikerült. Szerveztünk egy random házibulit, nagyjából 4 ember volt meghívva, mert mindenki más távol volt, így a végére lettünk kb. 14-en, tehát legalább 10 embert nem ismertünk azelőtt. Irtó jól sikerült az este, és új embereket ismertünk meg, tehát egyáltalán nem bántam meg, sőt. Utána teltek a hetek, hónapok, januárban volt egy hatalmas házibuli nálunk, amint a szülinapomra rendeztünk, iszonyat jól sikerült, és volt is meglepetésben bőven részem. Pl. a legjobb barátom a buli napján felbukkant a konyhánkban, amire olyannyira nem számítottam, hogy kis híján megállt a szívem is. Ezután teltek a hetek, hónapok, nem volt semmi különös, ami azt jelenti, hogy teljesen beilleszkedtem, és éltem az „átlagos” napokat. Közben volt egy 4 napos tréningünk, ami anno szeptemberben is, ahol találkozhattunk újra teljesen új emberekkel Európából szerte. Volt egy szlovák srác, akivel nagyon megörültünk egymásnak, például egész sokat emlegette a szalonnát, és halál vicces volt, amikor magyar dolgokról beszélt, illetve hozott magával hazai pálinkát, és véleménye szerint, ez főleg rám várt, amit nem nagyon értettem, hiszen én akkor iszom, amikor szeretnék, bezzeg a spanyolok, mégis rám erőszakolta…de túléltem.

Az első szomorú dolog az volt, amikor névnapomon senki nem köszöntött fel, de elég hamar túltettem rajta magam, mivel itt a „Dora” név a „Dóra, a felfedező” címen, itt különösen ismert rajzfilmre emlékezteti az embereket, vagy ha szerencsém van, akkor a Némó 2. részéből vagyok Senilla, aki franciául „Dory”, tehát ha bemutatkozom, ez már megszokott, hogy ezzel a két példával jövök. Előzőt, aki nem ismerné, érdemes megnéznie, ha már láttatok bugyuta rajzfilmet… nem véletlen, amikor a kisgyerekek a nevem hallatán nevetnek az iskolában a hátam mögött.

Február végén volt egy hosszabb szünetünk, amiből elég jól profitáltam. Az első részében meglátogattam egy barátomat Párizsban, és ott töltöttem néhány napot. A második részében a kedvenc lakótársammal, Pasta no egg-el utaztunk el együtt Barcelonába, mit sem sejtve. Azt már tudtam, hogy én ehhez öreg vagyok, és nagyon fogok sírni a végén, ugyanis busszal jöttünk-mentünk, és ezt mind éjszaka tettük meg. Tehát úgy nézett ki a 4 nap, hogy 2 éjszaka a buszon, és két éjszakát nem sokkal jobb körülmények között a legolcsóbb barcelonai hostelben töltünk a kedvenc lakótársammal. Megérkeztünk hát Barcelonába, ami nekem már nagyon régi álmom volt. Természetesen szakadt az eső, amikor leszálltunk a buszról, előtte egy hónapja már jó idő volt, meg utána is, de általában az időjárással nincs szerencsénk. Ezen hamar túltettük magunkat, és mivel (előre ezt nem tudtam) egy diktátorral utaztam együtt, nem volt más választásom, mint reggel 8-kor a buszos éjszaka után nyakunkba venni a várost az esőben pulira ázott külsővel, mivel esernyőm sem volt, mert a lakótársam az előző napokban már kiabált velem, hogy ne nézegessem az előrejelzést, úgyis változni fog. Egészen jól teljesítettem, ezzel nem is lett volna gond, de a kedves barátom nem egy könnyű természet. Már délelőtt gondolkoztam, hogy nem vagyok normális, hogy eljöttem vele kettesben, de most már mindegy. Ahogy már említettem, barátunk vegán, bár ez lett volna a legnagyobb gondja. Semmi sem volt jó, úgy ahogy volt. Ebben a hangulatban eltöltöttünk másfél napot, azután iszonyat nagy szerencsémre, amit azóta sem fogok fel, másnap reggel Barcelona legforgalmasabb kereszteződésnél a zebrán egyszer csak valaki elkezdte kiabálni a nevem francia akcentussal. Alapvetően eszembe sem jutna megfordulni, mert hát itt ez nem én vagyok, de ösztönösen hátra néztem, és hát ott állt egy ismerősünk, akit még az itt létem elején ismertem meg. Annyira sokkot kaptunk mindannyian, hogy megálltunk a zebra közepén hüledezni, de barátunk ezt a romantikus pillanatot is megszakította egy kiabálással, hogy menjünk már fel a járdára, mert elütnek. Na mindegy, a lényeg, hogy összefutottunk két ismerőssel Barcelona kellős közepén, egy spanyol lánnyal, aki már haza költözött, illetve egy sráccal, aki itt egy utcára lakik tőlünk. Ebben a pillanatban fellélegeztem, a hétvége megmentve. Innentől kezdve négyesben folytattuk a városnézést. Nagyon ijesztő dolgok ezek, mivel mi akkor, azért voltunk ott a haverommal, mert lekéstünk egy angol túravezetést a városban, már csak a spanyolt értük el, aminél úgy döntöttünk, hogy inkább leválunk, mert semmi értelme, ezért indultunk el a városba. Innentől kezdve, majdnem nagyon jól telt a hétvége. A két ismerősünk szintén a mi hostelünkben foglalt szállást a következő éjszakára, így sokat voltunk együtt. Pasta no egg-el 65 km-ert sétáltunk 2 és fél nap alatt a városban, tömegközlekedést nem ismerve, én mindig szorgalmasan loholtam utána. Este végére, azt hittem, hogy meghalok és nincs tovább, de azért kimentünk kicsit éjszakába, persze nem sok sikerrel, mert jobbról dőltünk balra…azután csak eltöltöttük az estét hajnali 4-ig, amikor én eldöntöttem, hogy lefekszem, mert végem van, és ott hagytam a többieket. Belépve a hostel szobába hajnalban, amikor már 6 ember egyszerre horkolt, gondoltam, megmosom a fogam, és csatlakozom hozzájuk. Belépve a fürdőszobába észleltem, hogy leomlott a fal, gondoltam ez engem most nem érdekel, reggel szólunk, bár azért furcsa, hogy 6 ember ezen így túltette magát, és nem szólt semmit. A lámpát felkapcsolva pár másodpercen belül el is ment az áram egy apró robbanás kíséretében, némi füst szaggal. Azt hittem, hogy itt a vége. Csöppet bepánikoltam, és pizsamában átrohantam a horkoló embereken, le a recepcióra, illetve szólni a többieknek, hogy van egy kis gond a szobánkban. A karbantartó emberke fel is ment, és visszatérve közölte, hogy „muchos problemas”. Ezután én visszatértem az ágyamhoz, és a „vészlámpával” álomba szenderültem, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka égett az áramszünet esetén üzemelő lámpa, illetve félóránként bejött egy kantáros nadrágos ember a szobába szerelgetni valamit, és emellett még volt másik 6 ember körülöttem, aki horkolt. De még így is sikerült egy egész jó, 4 órát aludni, remélve, hogy reggel felkelek, és egy forró zuhany, illetve fogmosással távozhatunk a hostelből. Nem így történt. Reggel ugyanarra az állapotra keltem fel, leomlott faldarabok mindenhol, semmi áram, és szegény kantáros nadrágos emberünk azóta is az áramot szerelte a másodikon, nem sok sikerrel. Én kockáztattam, merthogy ezután 36 óra várt ránk szállás és minden nélkül, illetve egy éjszaka a buszon, tehát legalább egy zuhannyal akartam távozni a szállásról, úgyhogy bementem a háború sújtotta fürdőszobába, és 50-50 életben maradási eséllyel, de végül lezuhanyoztam. Reggel vártam valami kedvességet a hostel részéről, hogy kapunk reggelit ingyen, vagy valami a kellemetlenségekért cserébe, de a recepciós hölgy mosolyogva bocsánatot kért a történtekért, és utána elkért még 2 eurót csomagmegőrzésért. Kedves barátommal akkor eldöntöttünk, hogy írunk valami kedves visszajelzést róluk. Ezután a remek éjszaka után eltöltöttünk még egy teljes napot, és ahhoz képest, nem is voltam fáradt. Végül felszálltunk a buszra hazafelé, nagy reményekkel, hogy akkor alszunk egy jót. Egy „kedves” német sofőr bácsi erős orgánummal beparancsolt minket a wc melletti ülésre, ahol iszonyatos szag volt. Ezen még túltettem volna magam, de egy másik kedves néni előttem rám hajtotta ütközésig az ülését, így semmi helyem nem volt. Szépen megkértem, hogy kicsit menjen vissza, de iszonyatosan fel volt háborodva. Meglepetésemre, egy magyar férfi ült mögöttem (amúgy Barcelona volt az első hely fél év után, ahol magyar hangot hallottam), de amúgy még másik 3 nyelven beszélt telefonon fél óra alatt, viszont a 4 nyelv közül, biztosan nem a magyar volt, amit előzőleg megtanult. Két órát eltöltöttem ebben az állapotban, hogy a néni rajtam fekszik, és a wc-t szagolom, plusz még a kedves lakótársam morcos, mert hozzáért a párnám széle, aztán megelégeltem, és felköltöztem az emeletre, és onnantól nagyon jól aludtam a határellenőrzésig, ahol megint akadt egy kis problémám a remek személyigazolvány fotómmal, de végül hazaértünk. Nyilván most a viccesebb dolgokat írtam le, de mind ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam, és irtó jó hely.

További kalandokkal jelentkezem később, a hétvégén nyakunkba vesszük Bordeaux-ot együtt a lakótársaimmal mind a négyen, ez lesz az első alkalom, hogy együtt utazunk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://doriesszentistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr6112323363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.