Majdnem eltelt egy hét az utolsó bejegyzés óta, ami azt jelenti, hogy túl vagyok az első sulis héten, hála az égnek :) Nehéz újra megszokni, hogy házi feladat van, és kötelezően bent kell ülni valahol, plusz néha felszólít a tanár is. Volt 1-2 közös program esténként a diákokkal, ahol nagyon más választásom nem volt, minthogy a már sokat emlegetett ázsiai kislányokkal ismerkedjek (ezekre az eseményekre valamiért csak ők jönnek), de ez nem is volt probléma, mert nagyon kedvesek mindannyian és érdeklődők, már közös főzést is terveztünk, bár azért az lehet veszélyes lenne mindkét fél számára :) A nagyobb probléma azzal van, (és ez nem vicc), hogy képtelen vagyok a neveket és az arcokat megjegyezni, úgyhogy szerintem minden másnap bemutatkozom ugyanazoknak az embereknek, és mintha emlékezet kiesésem lenne, elölről kezdünk minden beszélgetést, ami miatt már szerintem totál elmebetegnek gondolnak. Ezért kicsit nehéz lesz velük egyről a kettőre lépni :D Mellékesen amúgy, hogy nem én vagyok teljesen alkalmatlan erre, ők mesélték, miszerint úgy tudják magukat „megkülönböztetni”, hogy Ázsián belül pontosan ki honnan érkezett,  hogy ki hogyan van kisminkelve… (wtf?)  

Egyik este találkoztunk a szervezetünknél dolgozó volt, francia önkéntesekkel, nagyon jó fejek voltak mindannyian. Az egyik srác mesélt a projektjeiről, így már van némi fogalmam, hogy talán miket fogunk csinálni. Ő személy szerint foglalkozott gyerekekkel, fogyatékkal élőkkel, idősebb emberekkel, fiatalkorú „bűnözőkkel”, ez utóbbit kevésbé tudom elképzelni, hogyan működhet.

Vannak az iskolában délutánonként a „rendes” diákoknak különböző programok, ahova mi is elmehetünk, amíg még van rá időnk. Én eddig nem nagyon vettem részt ilyenen,kivéve az esti programokat, mert kételkedtem benne, hogy jól érezném magam ezeken a nagyon szervezett, közös eseményeken, valahogy nem nekem valók, inkább más jellegű helyekre megyek. Na de, én hülye elmentem tegnap az egyikre, mert miért ne, biztos jó lesz, nem szabad minden ilyesmiből kimaradni. Már az első percben éreztem, a laktótársammal (Merkellel) együtt, hogy ez nem volt jó ötlet. Csapatonként, szavakat kellett a testünkkel formálni. A gólyatáborban is volt ilyen feladat, csak minimum 1 üveg bor elfogyasztása után. Nagyjából el tudjátok képzelni az arcomat, amikor ezt megláttam, az amúgy iszonyat jókedvű, és hiperaktív ázsiai kislányokkal, kisfiúkkal együtt, akiken látszott, hogy ez életük eddigi legjobb időtöltése (tényleg nagyon aranyosak voltak, de én inkább meg akartam halni). Ezt a romantikus és megható „miliőt” törte meg egy török fiú, miközben épp egy nagy, kiterített papírra kellett rajzolniuk (pl. napocskát, szivárványt, kiskutyát, legveszélyesebb esetben egy medvét, de én ebből már kimaradtam), amivel később fényképezkedni kellett. A fiú felrajzolt a papír közepére egy órási Erdogan karikatúrát, rajta egy szóbuborékkal, amibe írt valamit törökül (én ebből csak annyit láttam, hogy valami szokatlant rajzol, se nem madarakat, se nem cicákat), utána pedig hangosan elkezdett kiabálni hogy „ Turkish dictator, Turkish dictator”, eközben fürkészte a tekinteteket, az enyémre pont rátalált (ebből a vidám társaság semmit nem vett észre, csak rajzoltak tovább), én egy pillanatra meghökkentem, nem teljesen értettem, hogy mi történik, de ekkor Merkel karon ragadott, hogy azonnal menjünk haza (ugye ért is törökül, és nagyon fel is húzta magát, hogy nem ez volt a feladat, és ez a fiú miért kezd el itt politizálni), így hála az égnek én is megmenekültem erről a remek eseményről, és nem leszek rajta a karikatúrás, ismeretlen feliratú plakátos fotókon sem.

U.i.: miután egy hétig szendvicsen éltünk, abban a hitben, hogy rossz a tűzhelyünk, és valahol szivárog a gáz, és fel fogunk robbanni, ezek után ide hívtuk, csak emiatt az egyik srácot, aki minket istápol, és végül kiderült, hogy annyira be volt tolva a falhoz a tűzhely, hogy a cső meg volt törve, emiatt nem ért el a gáz a célhoz...na, hát volt nagy sipítozás!